28

Ma van a szülinapom, 28 éves lettem. Próbáltam rájönni, mit vártam el korábban a majdani 28 éves énemtől, de furcsa életkor ez: volt egy vízióm a 25 éves Dóráról, és a 30 éves Dóráról, de a kettő közti évekre csak egyfajta átmenetként tekintettem. És valahol bejött: úgy érzem, nem azt a kérdést kell feltennem magamnak, amit például 25 évesen feltettem, hogy “jó helyen vagyok-e”, hanem, hogy “jó irányba haladok-e”. Sőt, hogy egyáltalán “haladok-e”.

Néhány éve még folyamatosan azt vizsgáltam felül magamban, ahol éppen tartottam, a pillanatnyi helyem a világban. Akkor még benne éltem az örök fiatalság érzésében, mikor az ember nem érzékeli az idő múlását, az idősödést, és annak az illúziójában lebeg, hogy még úgyis mindenre lesz ideje.

Ma viszont már sokkal inkább tudatában vagyok azoknak az alapvetéseknek, amelyeket persze mindenki tud, de sokáig mégsem internalizál, hogy az elképzelt jövő nemcsak álmodozás és “majd egyszer”-ek gyümölcse, hanem rengeteg tervezés, újratervezés, munka, kudarc, apró siker és elhivatottság eredménye. Olyan könnyű halogatni! De ha nem hagyjuk abba sosem, akkor nem is jutunk tovább és nem érjük el a céljainkat.

Az elmúlt évben sok feldolgoznivalót találtam a lelkemben, és ezzel nem vagyok egyedül. A hasonló korú (és élethelyzetű) barátaim is mind valamilyen belső válaszúthoz érkeztek. Többségünknek évek óta nagyon hasonlóan telnek a napjai, és a megterhelő, ugyanakkor furcsán biztonságos és megszokott hétköznapok árnyékában nem találtunk elég időt és energiát arra, hogy igazán dolgozzunk magunkon és törődjünk magunkkal. Ez egyre frusztrálóbbá válik, és egyre mélyebb nyomot hagy az ember közérzetén, ami felett egy idő után már nem tud elsiklani.

Nem hiszek abban, hogy a naptári vagy a életkori év fordulójától bármi megváltozna, de nekem ezek a napok kiválóan alkalmasak arra, hogy feltegyem magamnak a kérdéseket, amiket kicsit félelmetes feltenni, mert az ember nem tudja rá azokat a válaszokat adni, amelyeket szeretne tudni adni.

Ha olyan olvasná ezt, akit néha kétségek gyötörnek, aki megrekedt valahol az életében, és aki úgy érzi, egyedül van ezzel, akkor szeretném, ha tudnád: nem vagy egyedül, és teljesen normális, amit érzel. <3

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.